A sárgaréz buddha

– Igyék még egy pohárral – szólt Sir Ambrose Grange.

Olyan férfi volt, akinek sok mondanivalója lehetett, de állandóan ezt ismételgette. Olyan sokszor elmondta már az est folyamán, hogy Simon Templar gondolkozni kezdett, vajon Sir Ambrose azt képzelte-e, hogy felfedezett valami új és rendkívüli bölcsességet, amelyet addig kellett szabályos időközökben ismételnie, amíg hallgatósága fel nem fogta a lényeget. Úgy kísérte ez az egy mondat minden egyéb közölnivalóját, mint a vitaminadatok egy étkezési újító étrendjét. Szinte kimeríthetetlennek látszó tartalékjai lehettek: agyának egyes kamráiból egyre újabb emlékeket hozott fel, nadrágzsebéből pedig egyre több sörnek az árát.

Az Angyal azzal kötelezte le, hogy mindkettőt – az emléket meg a sört – egyforma udvariassággal fogadta.

– Bizony, uram – beszélt Sir Ambrose tovább, miután poharaikat újratöltötték. – Üzlet az üzlet! Ez a jelszavam, és mindig ez is marad. Ha véletlenül úgy adódik, hogy ön megtudja valamiről, miszerint az értékes, és a másik fickó erről nem tud, minden joga megvan hozzá, hogy az általa kért áron vásárolja meg, és ne szóljon arról, amit a valódi értékről megtudott. Ő megkapja azt, amiről úgy véli, hogy tisztességes ár, ön megkeresi rajta a maga hasznát, és így mindketten meg vannak elégedve. Hát nem ez történik minden nap az értéktőzsdén is? Ha bizalmas értesülést kap, hogy egyes értékpapírok emelkedni fognak, annyit vesz belőlük, amennyit csak lehet. Talán soha nem is találkozik azzal az emberrel, aki eladta, de ez nem változtat a tényen, hogy ön mit tett. Önkényesen kihasználja értesülése folytán szerzett előnyös helyzetét, hogy megszerezzen valamit a valódi érték töredékéért, és soha eszébe sem jut, hogy meg kellene mondani az eladónak, miszerint ha még egy hétig tartaná a részvényeket, az egész hasznot egyedül vághatná zsebre.

– Úgy van – mormolta az Angyal udvariasan.

– Így hát – folytatta Sir Ambrose, és megveregette petyhüdt kezével az Angyal térdét – amikor meghallottam, hogy az új gyalogút az országúthoz pontosan kettévágja egy öreg özvegyasszonynak a kis birtokát, mit tettem? Talán odamentem volna és azt mondtam volna: „Asszonyom, egy-két hét múlva ön szabhatja meg házának árát, és minden bank vagy építési vállalkozó boldogan ad kölcsön pénzt arra, hogy tehermentesítse kis birtokát”. No, ha bármit is tettem volna eben az irányban, bolondnak kellene engem tartani… érzelgős vén szamárnak. Hát persze, hogy nem tettem ilyesmit. A vén liba magára vessen, ha még azt sem tudta… mert túl buta és elaggott volt már hozzá… hogy mi történik körülötte. Egyszerűen lekötöttem, és három hét múlva tizenötször annyiért adtam el a házat, mint amennyiért vettem. Ez üzlet. – Sir Ambrose lihegve kuncogott az emléken. – Istenemre, látnia kellett volna a vén pisztráng arcát, amikor meghallotta mindezt. És milyen goromba volt! Higgye el, ha szavak csontokat tudnának törni, azóta már tolókocsiban kellene engem gurítani. De az ilyesmi engem aztán legkevésbé sem izgat!… Igyék még egy pohárral.

– Engedje meg, hogy most én rendeljek – ajánlotta az Angyal nem túl igyekvőn, de Sir Ambrose csak legyintett a meghívásra.

Nem, uram. Soha fiatalembereknek nem engedem meg, hogy nekem italt fizessenek. Érezzék jól magukat a társaságomban. Ugyanazt issza újra?

Simon bólintott és cigarettára gyújtott, mialatt Sir Ambrose eltotyogott a bárhoz. Fennhéjázó és igen kövér kis ember volt, erősen megkent bajusza illett szürke bokavédőjéhez, borvirágos arcszíne pedig a gomblyukában lévő szegfűhöz. Az Angyal sehogy sem rokonszenvezett vele. Valóban, ha végigfutott gondolatban mindazok névsorán, akiket ki nem állhatott, alig talált egyet is, aki még kevésbé keltette benne a vágyat, hogy örök barátságot fogadva szívébe zárja, mint Sir Ambrose. Attól sem utálta Sir Ambroset kevésbé, hogy csak egy-két órája ismerte.

Üres estéje volt, amelyet egyedül kellett eltöltenie, és így a West Enden kötött ki, hogy a lehető legszórakoztatóbban töltse el az időt. Nem volt semmilyen kialakult terve, csak erősen hitt az istenek jóakaratában. Hiszen azelőtt, ha kalandok reményében indult neki egy ilyen estének, soha csalódás nem érte. Számára a társadalmi életet folytató ezrek lelke, ha egy ilyen szombat este elindultak szórakozásaik után a vakvilágba, csupa olyan osztrigahéjat jelentettek, amit csak hozzá hasonlóan éles szemű és finomkezű ember nyithatott föl; effajta tulajdonságokkal ugyanis büszkélkedett. Csak ügyes sodródáson múlt, hogy az ember szeszélyeitől vezettesse magát, ösztönét kövesse, és azt remélte, hogy érdekes lesz a végcél. Kockázat mindig volt, de ő nem törődött azzal sem, ha ráfizetett.

Éppen ilyen hányaveti derűlátós hangulatában volt, amikor betévedt egy szállóba, amely a Strand mögött egy csöndes utcában állt. Felfedezte, hogy a szálló bárja majdnem üres, és felhajtott egy pohár sört, várva az isteni sugallatot legközelebbi cselekedeteihez. És akkor egy odavetett megjegyzés – az időjárással kapcsolatban – ismeretségbe sodorta Sir Ambrose Grange-el. Csak néhány percre volt már szükség, ami alatt Sir Ambrose átnyújtotta neki névjegyét, hogy Sir Ambrose rágyújtson állandó nótájára:

– Igyék még egy pohárral.

Simon ivott. Még mielőtt az időjárással kapcsolatos megjegyzése bemutatkozáshoz vezetett, szakmai kíváncsiságból azon törte a fejét, vajon valaki képes-e oly kétségbeejtően unalmas lenni, mint amilyennek Sir Ambrose látszott. Ebben nem is csalódott. Öt perc múlva már egy csöndes sarokasztalnál ült Sir Ambrose-zal és hallgatta részletes történetét azon korszakalkotó ötletről, amellyel iskoláskorában osztálytársaitól kicsalta heti cukorkaadagjukat. További tíz perc múlva Sir Ambrose belekezdett azon rendszer elmagyarázásába, amely által csinos vagyonra tett szert. Úgy látszik már jó néhány pohárral töltött a nyakkendő mögé, mielőtt szajkó módjára ismételt felszólítással itatni kezdte Simont.

Ennek eredményeképpen közlékeny és bizalmas lett, ami csöppet sem tette rokonszenvesebbé. És minél őszintébben kellett Templarnak utálnia új ismerősét, annál figyelmesebben hallgatta minden szavát, mert derengett előtte, hogy talán nem is fecsérli hiába a drága időt.

Sir Ambrose kissé bizonytalan lépésekkel tért vissza, és miközben letette a két poharat, kilöttyentett némi sört az asztalra. Leült és úgy dőlt hátra a székén, mint aki igen jól érzi magát, és ezt megelégedett sóhajjal meg is erősítette.

– Bizony, uram – ismételte fáradhatatlanul – az érzelgősség haszontalan dolog. Nagybátyám is érzelgős volt, és mi az eredmény?

Miután Simon nem ismerte Sir Ambrose nagybátyját, úgy találta, hogy a kérdésre válaszolnia sem kell.

– Örököseinek átka lett – folytatta Sir Ambrose, megadva a választ. – Bizony az lett. Nem mintha olyan sokat hagyott volna ránk… nyomorúságos tízezer fontot tudott csak megőrizni a paraziták elől, amelyek visszaéltek jószívűségével. De mit csinált azzal is?

Az Angyal megint zavarban volt, pedig Sir Ambrose valójában nem is várt választ kérdéseire.

– Nézze ezt meg – mondta. Zsebéből kicsiny, sárgaréz szobrocskát vett elő, és odaállította az asztalra a poharak közé. Simon rápillantott, és azonnal megismerte. Egyike volt az ülő Buddháknak, miniatűr másolata a kamakurai gigantikus szobornak. Minden turistaboltban megvásárolhatóak Karacsitól Yokohamáig.

– Ez a nagybátyámé volt, uram – mondta az érzelgős úriember unokaöccse. – Shanghaiban vette, amikor még fiatalember volt, és ezt tartotta talizmánjának. Minden nap egy kis tömjénpálcát égetett el a szobor előtt, mert azt mondta, hogy csak akkor hozza meg szerencséjét. Amikor pedig meghalt, mit gondol, uram, mi állt a végrendeletében?

Simon kezdte megszokni Sir Ambrose kérdőmódban folytatott beszédét, de az Angyal nemigen tudott hallgatni.

– Ezer fontért tömjénpálcákat kell vásárolni – próbálta kitalálni.

Sir Ambrose türelmetlenül rázta meg fejét, és kettős álla remegett.

– Nem, uram. Sokkal rosszabb annál. Kiderült; hogy egy pennyhez sem szabad nyúlnunk addig, amíg ezt a nevetséges tárgyat el nem adtuk kétezer fontért. Benne áll, hogy csak az, aki hajlandó ilyen hihetetlen összeget adni érte, tudja úgy tiszteletben tartani, ahogy ő szeretné. Az én véleményem az, hogy aki ezért ilyen elképesztő összeget fizet, azt azonnal őrültek házába kellene vinni külön orvosi bizonyítvány nélkül. De hát benne van a végrendeletben, és az ügyvédek azt mondják, hogy nem mellőzhetjük. Napokig hurcoltam végig magammal ezt az átkozott vacakot London összes régiségboltjain, és a legjobb ár, amit el tudtam érni, tizenöt shilling volt.

– De hát csak akad egy barátja – jegyezte meg az Angyal –, aki hajlandó lenne megvásárolni kétezer fontért, ha biztos benne, hogy öntől azután megfelelő részesedéssel visszakapja a pénzét, ha a végrendeletét végrehajtották?

– Ha ilyesmit meg lehetne csinálni, uram, már régen megtettem volna. De a vén bolond erre maga is gondolt, és pontos utasításokat hagyott a végrendeleti végrehajtónak, amelyek szerint minden kétséget kizáróan meggyőződhet arról, hogy tisztességes vásár történt. És a bank a végrehajtó, hogy a fene enné meg! Ha már megpróbált egyszer túljárni egy bank eszén, akkor tudhatná, mennyi reményünk van egy ilyen álvételre. Nem… egyetlen reményünk az, hogy egyszer valami ártatlan idegenre akadunk, aki részegen megvenné.

Simon kezébe vette a kis szobrot, és közelről megvizsgálta. Meglepően súlyos volt, és feltételezte, hogy a sárgaréz burok alatt ólommal van megtöltve. A szobor aljába kínai írásjel volt vésve, amelynek vájatait megtöltötték piros festékkel.

– Furcsa egy nyelv – jegyezte meg Sir Ambrose, és előrehajolt, hogy az írásjelekre mutasson. – Már sokszor szerettem volna összekerülni egy kínaival, aki megfejti, hogy mi van belevésve. Nézze, ez itt nem olyan, mint egy szárnyas béka? Fogadni mernék, hogy valami különösen ronda szitok… kétszer akkora, mint a többi írásjel. Igyék még egy pohárral.

Az Angyal az órájára nézett – Félek, hogy haza kell mennem – ellenkezett.

– Látogasson meg valamelyik este – mondta Sir Ambrose. – A címem rajta van a névjegyemen; szeretem a fiatal társaságot magam körül. Jövő héten valamelyik este legyen szerencsém, és akkor nőket is hívok.

 

* * *

 

Simon éppen akkor ért a lakása elé, amikor Peter Quentin és Patricia Holm kiszálltak egy taxiból. Estélyi ruhában voltak, és az Angyal bősz tekintettel szemlélte őket.

– Na, két lókötő – mondta –, megelégeltétek már, hogy a Felső Tízezer közt az első két személyiség legyetek?

– Féltékeny az istenadta – jegyezte meg Patricia, Peter Quentinbe karolva. – A frakkja tán oly régen zaciban van már, hogy a molyok is odaköltöztek utána.

Egyik barátja, aki félreismerte, operajegyekkel ajándékozta meg az Angyalt. Simon Templar, akinek voltak ilyen rögeszméi, határozottan kijelentette, miszerint túl meleg van ahhoz, hogy az ember kemény ingmellben négy órán keresztül hallgassa, miként haldoklik egy izzadó tenor a magas C-n. Peter Quentin vállalkozott rá, hogy elkíséri Patriciát.

– Némi szalonnás tojásról ábrándoztunk, és úgy véltük, hogy te majd megvendégelsz bennünket – mondta Peter.

– Én meg úgy véltem, hogy majd ti fogtok engem megvendégelni – mormolta az Angyal. – Kárpótlásul, ha olyan nővel mutatkozom nyilvános helyen, akinek minden ruházata a dereka alá csúszott és csak ott kezdődik, meg egy pincérnek álcázott, pástétom pofájú gengszterrel, ez a legkevesebb, amit kínálhattok.

Amikor már ismét a taxiban ültek, aziránt érdeklődtek, miként töltötte az estét.

– London egyik legmarhább alakjával söröztem – mesélte az Angyal elgondolkozva. – És ha nem érem el rövidesen, hogy azt kívánja, bárcsak ne mondott volna el nekem annyi mindent önmagáról, hát ne fürödjek hat álló esztendeig.

A következő huszonnégy órában az Angyal agyát legfőképpen az foglalkoztatta, miként tudna fizettetni Sir Ambrose Grange-el saját öregségi biztosításához nagyobb összeget. Sir Ambrose önkéntelenül éppolyan emberfajtához tartozóként mutatkozott be az Angyalnak, amilyenre Simon mindig vadászott; így hát jó hírneve függött attól, hogy kellőkép meg is táncoltassa. Ha a legrövidebb időn belül nem történik Sir Ambrose-zal valami különösen kellemetlen dolog – az Angyal úgy érezte –, nulla fokig süllyedne az önbecsülése… ennek pedig még a mérlegelése is borzasztó volt.

A vasárnap legnagyobb részét különböző tervek átgondolásával töltötte, amelyek távolról sem voltak olyan tiszteletreméltóak, mint a szent vasárnap. De még mielőtt valamelyik terv mellett döntött volna, a megoldás a szó legszorosabb értelmében karjába hullott, és az alkalom, amelyet ez a véletlen szült, szinte túl jó volt, hogy igaz is legyen.

Ez hétfőn történt. Csak leszaladt lakásából a Piccadillyre, hogy újságot vegyen, mert kíváncsi volt a lóversenyeredményekre. Éppen ki akart lépni a ház elé, amikor egy középkorú, csontkeretes szemüvegű, panamakalapos férfi sietett arra, és hirtelen megtántorodott; el is esett volna, ha az Angyal nem fogja meg. Néhány járókelő kíváncsian megfordult és nézte őket. De Simon Templar nem szerette az ilyenfajta hősi szereplést; tehát óvatosan le akarta helyezni a járdára, ám játssza el a haldokló gladiátort, ha neki úgy tetszik. A panamakalapos férfi egészen elveszítette emberi mivoltát, és a lába mintha olvadt gumiból lett volna. Ekkor azonban Simon észrevette, hogy a férfi szeme nyitva van. Félszegen vigyorgott az Angyalra.

– Bocsánat, tisztelt idegen – mondta jellegzetes amerikai hangsúllyal – egy perc múlva remélem jobban leszek. Túl sokat akartam végezni közvetlenül az operációm után. Pedig az orvos mondta, hogy fölszakadhat a seb, ha nem vigyázok még kissé… Nézze, a szájtátók hogyan lesik, meghalok-e! Mondja, ön ebben a házban lakik? Van itt egy előcsarnok, ahol leülhetnék kissé? Nem szeretem, ha úgy bámulnak, mintha én lennék a Nelson-szobor.

Simon besegítette a férfit a kapu alá, és leültette egy padkára a lift mellett. A yankee levette panamakalapját, és egy óriási zsebkendővel törölgette a homlokát.

– Négy napja jöttem ki a kórházból, és kettő helyett dolgozom, mint valami hülye. Ma még nem is ebédeltem. Ez okozhatta. Mondja, van itt valahol egy nyilvános telefonállomás? Azt ígértem a feleségemnek, hogy egy órával ezelőtt találkozunk, és bizonyára azt hiszi, hogy valami utcai baleset ért.

– Sajnos, errefelé nemigen van telefonfülke – felelt az Angyal. – A házban is csupa magánlakás van.

– No, akkor azt hiszem a végén még nyomozni fognak utánam. Úristen, szegényke mennyire meg fog ijedni!

Simon az órára nézett. Különösebben sürgős dolga nem volt. – Ha akar, telefonálhat az én lakásomról is – jegyezte meg. – Itt lakom az első emeleten.

– Nohát, ez igazán nagyon rendes magától!

Az Angyal betessékelte a liftbe és fölmentek. Az idegen kényelmes karosszékben ülve hívta fel a Savoy szállót, és a szobája számát kérte. Simon úgy vélte, hogy nem lehet valami különösen fényűző szoba – a szám után ítélve –, de végre is ez nem rá tartozott.

– No, ez hát el volna intézve – jegyezte meg a vendég, amikor végre befejezte ömlengő beszélgetését kedves oldalbordájával. – Mivel hálálhatnám meg a jóságát? Parancsol egy szivart?

Simon elfogadta a nagy és vastag szivart, amelynek gyűrűjén csinos kép volt látható.

– Ha meggondolom, hogyan potyogtam a karjába! – kezdett csevegni az amerikai, akinek hangszálai kétségkívül sértetlenek voltak. – Úristen, maga biztosan azt hitte, hogy be vagyok csípve. Sose hittem volna, hogy ennyi erőt is ki tudnak az emberből venni a vakbelével együtt. És mindez a sok hajsza egy átkozott sárgaréz buddháért van! Úristen, maga biztosan szeretné tudni, micsoda rögeszme, ilyen vacakot gyűjteni.

Az Angyal keze égő gyufával a szivar előtt megállt a levegőben, és Simon mozdulatlanul bámult vendégére, míg csak a láng el nem égette az ujját.

– Sárgaréz buddha? – kérdezte tompa hangon. – Ki akar egy sárgaréz buddhát?

– Louis Froussard akar egyet, ha ugyan ez a név jelent magának valamit, tisztelt idegen. Nézze csak, itt ülök a szobájában, és maga még a nevemet sem tudja. Engedje meg… – Az amerikai elővette tárcáját, előhalászott belőle egy névjegyet és átnyújtotta. – James G. Amberson, szolgálatára. Ha egyszer Napóleon koponyáinak egyikét, vagy az eredeti pizsamát, amit Sába királynője ajándékozott Salamon királynak, meg akarja venni… én megtalálom magának. Bizony, uram! Ez a mesterségem: sorozatokból hiányzó példányokra vadászom múzeumok és magányos milliomosok megbízásából, akik azt hiszik, hogy muszáj nekik valamit gyűjteni, mert különben az újságok nem írnának róluk.

– És ön egy sárgaréz buddhát akar? – kérdezte az Angyal szinte simogatón.

James G. Amberson összecsapta sajnálkozása jeléül a csontos kezeit.

– Csak nem akarja nekem felajánlani azt a példányt, melyet a nagynénje hozott haza nemrég, amikor földkörüli útjáról megjött? – jegyezte meg az amerikai panaszos hangon. – Mert akárhol próbálkoztam eddig, csupa ilyen ajánlattal jöttek. Londonban talán mindenkinek van sárgaréz buddhája, csak egyik sem az igazi. Ez egészen különleges buddha… észre sem venné ha ránéz, pedig mégis így van. Valami kínai császár körülbelül kétmillió évvel Krisztus születése előtt hármat készíttetett a három lányának, akik közül egyik sem volt jobb a Deákné vásznánál a történet szerint… de hát ezt a hosszú dumájú történetet bizonyára nem is akarja hallani, ugye? Azt hiszem, magam is belezavarodnék, ha el kellene mesélnem. Egy dolog azonban bizonyos: Louis Froussard kettőt megszerzett közülük, és most meg akarja kaparintani a harmadikat. Ezt kell nekem megtalálnom. Ugye hosszú útra indultam?

Simon kissé kevésbé izgatottan nyomogatta ujjai közt szivarját. – Miről fogja megismerni azt az egyet, ha rábukkan? – kérdezte.

– Ó, ez könnyű. Az aljában kínai szöveg vésése látható, és a vájatok piros festékkel utána vannak húzva. Én más nyelven nem tudok, mint angolul, de a lány neve is megvan a szövegben, és egy kínai a kérésemre megmutatta, milyen az. Mondja, hibás talán a szivar?

– Nem, dehogy… egészen remek! Hajlandó lenne megmutatni, milyen az a kínai írásjel, amely a lány nevét jelenti?

Az amerikainak kissé kitágult a szeme, de azért szótlanul elővett egy borítékot a zsebéből, és a hátára rajzolta ceruzájával a jelet.

– Ez ő, tisztelt uram. Hallja csak, maga úgy néz rám, mintha, feltámadt múmiát látna. Mi történt magával?

Az Angyal teleszívta tüdejét friss levegővel. Számára a nap egyszerre felragyogott az égen, és akik ismerték, tudhatták, milyen gyönyörűséget okoz neki, öregedő, nagyképű, ezüstös hajú bűnözők pályafutását megakasztani. Saját ötletességének ragyogása szinte elbűvölte.

– Nincs semmi baj – felelte angyali mosollyal. – Semmi baj nem is lehet olyan napon, mint amilyen a mai. Hány milliót akar a maga Mr. Froussardja adni azért a buddháért?

– No, millió talán túlzott kifejezés lenne – felelte az amerikai óvatosan, és valóban érthető meglepetéssel nézett az Angyalra. – De azt hiszem, tizenöt lepedőt letehetnénk érte.

– Találja meg a lepedőit, és én megtalálom a Buddháját – felelt az Angyal.

Az amerikai vigyorogva állt föl. – Nem tudom, mit őriz a tarsolyában, vagy csak ugratni akar-e – jegyezte meg – de ha valóban meg tudja találni azt a Buddhát amelyet keresek, a tizenötezer üti a markát. Egyúttal meg kell mondanom, mennyire hálás vagyok, amiért így kisegített a bajból. Jöjjön holnap a Savoyba, és ebédeljen velem… mindjárt magával is hozhatja a Buddhát, ha addig megtalálja.

– Köszönöm – felelte az Angyal. – Mindkét óhajának eleget fogok tenni.

Kikísérte Ambersont az ajtóig, és visszatérve a szobába, azonnal a telefon után nyúlt. Sir Ambrose Grange nem volt otthon, jelentette az inas, de hat órára hazavárták. Simon lement az esti lapért, megállapította, hogy a favorit nyert – ő soha nem fogadott favoritra – és mire az óra elütötte a hatot, ismét a telefon mellett volt.

– Szavánál fogom és odaugrom önhöz, Sir Ambrose.

– Boldoggá tesz, kedves uram – mondta a lovag, de hangja kissé panaszosan csengett. – De ha előbb szól, gondoskodtam volna néhány fiatal hölgyről…

– Sose törődjék annyit a hölgyekkel – felelte Simon.

Fél órával később megérkezett a Seymour Streetre, ahol Sir Ambrose szerény agglegényéletét élte, és azonnal fejjel rohant a falnak. – Azért jöttem, hogy megvegyem a Buddháját – mondta. – Ugye kétezret határozott meg a nagybátyja a végrendeletben?

Sir Ambrose néhány másodpercig kidülledt szemmel bámult rá, és azután halkan felnevetett.

– Ha-ha-ha! Némi rendetlenség támadt a felső régiókban magánál, mi? No, sebaj… igyék valamit.

– Nincs kedvem tréfálni – felelt az Angyal. – Meg akarom venni a Buddháját, és megadom érte a kétezer fontot. Tizenhat lovat fogadtam meg a múlt héten, és mind lemaradt. Ha nem szerzek magamnak valami szerencsetalizmánt, rövidesen csődbe megyek.

Néhány percbe telt, amíg végre meg tudta győzni Sir Ambroset, hogy őrültségét érvekkel nem is, de megfelelő csekk-könyvvel tudja alátámasztani. Nagyképűen kiállította a megfelelő összegről a csekket, és Sir Ambrose azon vette észre magát, hogy már papírt és bélyeget keres, hogy szabályszerű nyugtát adhasson.

Simon elolvasta a nyugtát, amely jellemző volt a lovagra.

 

Átvettem Mr. Simon Templartól csekkben 2000, azaz kettőezer fontot vételár fejében egy sárgaréz Buddháért, amelyről nevezett nagyon jól tudja, hogy nem ér tizenöt shillingnél többet.

Ambrose Grange.

 

– Azt akarja ezzel bizonyítani, hogy tudtam, mit teszek? Vártam ilyesmit.

Sir Ambrose gyanakodva nézett rá. – Bár tudnám hogy mire kell magának ez a vacak – mondta. – Még a nagybátyám is csak azt kívánta, hogy ezerért adjuk el, de gondoltam, talán szerencsém lesz, és így megkettőztem az összeget. Kétezer ugyanolyan lehetetlen összeg volt ezért, mint ezer. – Tokája remegett, amikor örömmel felemelkedett. – No, kedves uram, ha ezen a kétezren felül még kereshet is valamit, én nem fogok panaszkodni. Ha-ha-ha-ha-ha! Igyék valamit.

– Néha – felelte az Angyal a lehető legnyájasabban – csodálkozom, hogy nincs még törvény, amely a magafajta embereket férgeknek nyilvánítja, és feljogosít mindenkit hogy rovarirtóval bepermetezze, ha meglátja.

Ezen az estén, mielőtt hazament, még Peter Quentinhez is felnézett, és ugyanezt a bölcsességet közölte vele – ha lehet még nyájasabban. Amikor lefeküdt, a sárgaréz Buddha ott ült ágya mellett egy kis asztalkán, és mielőtt eloltotta volna a villanyt, csókot dobott feléje. Azután a megelégedett kalózok igazi álmát aludta.

 

* * *

 

Másnap tizenkét óra harminckor ott volt a Savoyban.

Két órakor Patricia Holm az étteremben talált rá.

Simon elkapta a pincér kabátját, aki – miután kitöltötte feketekávéját – éppen távozni készült, és még egy csészével rendelt.

– No – kérdezte a lánytól – hol van Peter?

– A barátnője megállt egy üzletnél, ahol harisnyát akart venni, így hát előrejöttem. – Kérdőn húzta föl szemöldökét. – Azt hittem, az amerikaival ebédelsz.

Simon két kockacukrot dobott a kávéjába, és dühösen kavargatta.

– Pat – mondta – jegyezd fel a „Bűnözés” című könyvhöz készülő jegyzeteid közé: a tökéletes bizalom trükkje, második módozat. Majd mindjárt elmondom.

Patricia lassan cigarettára gyújtott, és le nem vette róla a szemét.

– A Lókötő – kezdte az Angyal megfontoltan – találkozik a Kellemetlen Emberrel. Kellemetlen Ember olyan nagyhangú, hogy nincs egészséges Lókötő, aki ellen tudna állni a kísértésnek, hogy megtáncoltassa, ha erre alkalom nyílik. Igen nagyképű, hogy minden gyanút eloszlasson. Kellemetlen embernek van valami eladó vacakja… mondjuk egy sárgaréz Buddhája, ami legfeljebb tizenöt shillinget ér, amiért azonban fantasztikus összeget, mondjuk kétezer fontot akar kapni, és ezért valami lehetetlen végrendeletről talál ki egy történetet. Lókötő elismeri, hogy a megoldás nem egészen egyszerű, és eltűnik az éjszakában.

Simon elvette Patricia cigarettáját, és mélyen leszívta a füstöt.

– Rövid idő múlva – folytatta – Lókötő találkozik a Kedves Amerikánussal, aki egy különleges sárgaréz Buddhát keres, és hajlandó érte tizenötezer dollárt adni. Kedves Amerikánus elárul annyit erről az ügyről, hogy Lókötő fölismerje, hogy minden kétséget kizáróan a ritka és különleges Buddha ugyanaz, amelyért Kellemetlen Ember kétezer fontot akar kapni, és azt hiszi, hogy ez fantasztikus magas összeg. Lókötő, aki most már bekapta a horgot… sőt lenyelte a horgon kívül a horgászzsinórt és az úszót is… elrobog Kellemetlen Emberhez és kifizeti neki a kétezer fontot. Sőt elfogad egy nyugtát, amely szerint tudta, hogy a Buddha csak tizenöt shillinget ér. Kellemetlen Ember tehát bizonyítani tudja jóhiszeműségét. Azután Lókötő elindul, hogy találkozzék Kedves Amerikánussal és bezsebelje a hasznát… És Pat, sajnálattal jelentem, hogy saját zsebemből kell kifizetnem az ebédemet.

Az Angyal bánatosan nézte az összehajtott számlát, amit a pincér éppen odahelyezett az asztalra.

Patricia tágra meredt szemmel nézte. – Simon! Csak nem…

– De. Kemény munkával megkeresett vagyonkánkból kétezer fontot fizettem ki annak a két lábon járó kolbásznak…

Megakadt, és álla szinte leesett a csodálkozástól.

James G. Amberson robogott keresztül a termen, panamakalapját kezében lengette, és szemüvege villogott. Egy székre vetette magát, amikor az Angyal asztalához ért.

– Ugye maga már azt hitte, hogy meghaltam? Úgy látszik, megállt az órám, mialatt Limehouseban kínai üzletek közt mászkáltam. Visszajövet a taxi ablakán át megláttam a kapcsolótáblára szerelt órát, és szívgörcsöt kaptam ijedtemben. Úristen, de röstellem!

– Nincs semmi baj – mormolta az Angyal. – Pat, te még nem ismered Mr. Ambroset. Ez a mi Kedves Amerikánusunk James G…. Miss Patricia Holm.

– Igazán örülök, hogy megismerhetem, Miss Holm. Mr. Templar valószínűleg elmondta önnek, hogyan hullottam tegnap félájultan a karjába. – Amberson átnyúlt az asztalon, és szívélyesen megrázta a lány kezét. – No, Mr. Templar, ha már megebédelt, legalább igyék velem egy likőrt. – Intett a pincérnek. – És megtalálta a Buddhámat?

Simon lehajolt és fölemelt az asztal alól egy kis csomagot.

– Itt van. Ez az.

Amberson egy pillanatig rábámult a csomagra, azután kezébe ragadta és felszakította. Újra bámult, amikor meglátta a tartalmát, azután pedig az Angyalt nézte.

– Hogy az a mennydörgős… bocsásson meg Miss Holm, de…

– No, megfelel? – kérdezte az Angyal.

– De még mennyire! – Amberson úgy cirógatta a kis szobrot, mintha régen elveszett és megtalált gyermeke lenne. – Mit ígértem magának? Tizenöt lepedőt?

Előszedte a tárcáját, és csak úgy ontotta belőle az amerikai bankjegyeket az asztalra.

– Tizenötezer, Mr. Templar, egy fillérrel sem kevesebb. És ráadásul még igen hálás is vagyok önnek. Nem haragszik, ha most elbúcsúzom önöktől? Azonnal tengerentúli kapcsolást kell kérnem, hogy megtelefonálhassam Louis Froussardnak a jó hírt, azután pedig bezárom egy széfbe ezt a kis szobrot. Ugye megengedi, hogy jövő héten felhívjam telefonon és meghívjam egy rendes vacsorára?

Újra erélyesen kezet rázott Patriciával és az Angyallal, felkapta panamáját, és keresztülszáguldott a termen, mint valami megtestesült forgószél.

Az előcsarnokban egy köpcös és méltóságos kis ember várt rá; ha beszélt, busa bajusza remegett. Elkapta James G. Amberson karját.

– Megkaptad, Jim?

– Hát persze! – Amberson felmutatta kincsét. Feltűnő amerikai kiejtése eltűnt. – Most pedig mondd el végre, miért vetted meg? Éppen csomagoltam, hogy meglógjunk innen, amikor ideküldtél, hogy fizessek ki tizenötezret…

– Elmondom neked Jim, hogy volt – felelte a másik gyorsan. – Fent ültem az autóbusz tetején, és előttem ült egy férfi meg egy lány. Az első szavak, amelyek felkeltették figyelmemet „Húszezer font értékű fekete gyöngyök egy sárgaréz Buddhában” voltak. Akkor már oda kellett figyelnem. Úgy látszik a fickó ügyvédbojtár, és arról mesélt a lánynak, hogy valami vén zsugori ezeket a gyöngyöket belenyomta egy sárgaréz Buddhába, amikor a felesége meghalt, és csak miután már ő is régen meghalt, találták meg az írást, amelyben elmondta, hogy hová rejtette őket. „És nekünk most meg kell találnunk ez a Buddhát” – mesélte a fickó. – „Valami kínai régiségkereskedőnek adták el egy csomó más hasonló vacakkal, és az Ég tudja, hol lehet az most” „Honnan tudod, hogy megtaláltad, ha eléd kerül?” kérdezte a lány. „Egyszerű” felelte a fiú. „Ilyen formájú jel van az aljába vésve.” Papírt vett elő és lerajzolta: majd kificamítottam a nyakam, hogy belepillantsak. Gyerünk most… vigyük haza és bontsuk fel.

 

* * *

 

– Remélem, Ambrose és James G. jól elszórakoznak amikor a te fekete gyöngyeidet keresik, Peter – jegyezte meg angyali arccal Simon, miközben a Cook-iroda pénztáránál figyelte, miként változnak az amerikai bankjegyek oly gyorsan angol bankjegyekké, hogy a szíve szinte repesett belé.